Karancsalja - Nógrádi Geopark Egyesület, nge

A község a Dobroda patak mindkét partján a Csepje és Anna hegyek közötti völgyben, a Boravár nevű domb tövében terül el. Vadregényes hátteret a Karancs nyújt neki. A falu határa több km-en közös Salgótarjánnal, ezen belül a Karancshegységgel. Ez önmagában rányomja bélyegét a foglalkoztatásra, ellátásra, szellemi és kulturális életre. A közlekedést a Salgótarján - Litke útvonal biztosítja mindkét irányban. Vasútvonal Salgótarjánban és Litkén található. Mára már megszűnt, de hajdan nagy jelentősége volt a községben a lefektetett iparvágányoknak, melyen ár Karancskesziből szenet szállítottak Baglyasaljára.

2. A település története

A Dobroda-patak völgyében fekvő Karancsalja Árpád-kori eredetű település. Nevét a községtől néhány kilométerre északkeletre, Szlovákia és Magyarország határán magasodó 727 méter magas Karancsról kapta, amit a „Palóc Olimposznak” is szokás nevezni. Már az Árpádok korában fennállt.

A legenda szerint 1241-ben IV. Béla király egy éjszakára itt talált menedéket, amikor menekülni kényszerült a tatárok ellen vívott, tragikus végű muhi csata után. A hagyomány úgy tartja, hogy a király leánya, Szent Margit ezen nevezetes esemény emlékére építtette a Karancs csúcsán a Margit-kápolnát.

A falu török hódoltság korabeli és a késő középkori története eléggé feldolgozatlan. Annyi bizonyos, hogy 1548-ban Bebek Ferenc birtoka volt. 1715-ben 8, 1720-ban 14 magyar háztartását vették fel az összeírók. 1770-ben Jankovich László, a XIX. század elején pedig Jankovics Antal, az 1900-as évek elején pedig Balla Géza a legnagyobb birtokosa. Urilakát még Jankovich Miklós építtette, a 19. század elején, de új tulajdonosa 1909-ben átalakíttatta.

1873-ban nagy kolerajárvány pusztított a településen.

Karancsalja határában lévő – 19-20. századi – kőszénbányáknak nagy jelentőségük volt a lakosság életében, sok embernek nyújtottak megélhetést. 1944. november végén, december elején a községtől néhány kilométernyire lévő, az Etes felé eső karancslejtősi bánya tragikus események színhelye volt. A jobb körülményekért küzdő, a munkát megtagadó bányászok közül hetet agyonlőttek.

3. A település természeti környezete

3.1. A település környékének geográfiai és geológiai jellemzői

A Nógrád megyei Karancslapujtő település az Északi-középhegységben, azon belül pedig a Karancs kistájon található.

A megye geomorfológiailag rendkívül változatos felszíne jó lehetőséget kínál domborzattípusok elkülönítésére is. A változatosságot többek között tönkös sasbércek, eróziós dombságok, vulkáni és szubvulkáni középhegységek, hegylábi félsíkok, laza üledékekkel fedett domb- és síkvidékek biztosítják. A domborzat változatosságát elősegíti az erős tagoltság is, amelyet jól reprezentálnak a jelentős relatív szintkülönbségek, a sűrű völgyhálózat és a változatos lejtésviszonyok. A jelenkori felszín kialakulásában része volt az erős tektonikus feldaraboltságnak, valamint a változatos kőzetminőségnek, hiszen a megye földtani felépítése is változatos. Uralkodóak az oligocén és miocén üledékek (homokkövek, agyagmárgák, slirek), de nagy területet foglalnak el a miocén vulkáni (főleg andezites) kőzetek is, kisebb kiterjedésűek a triász-eocén karbonátos kőzetek és a pliocén bazaltok. A felszínt sok helyütt pleisztocén-holocén homokos-kavicsos összlet fedi, valamint – elsősorban a medencékben - lösz, lejtőlösz.

Az É-D csapású Karancs magvát vulkáni kőzettömegek adják, amelyek közepes magasságú dombvidékben folytatódnak. Teljes egészében a megye területére esik. A Karancs a miocén andezitvulkánosság során keletkezett. A felnyomuló, hatalmas tömegű magmaanyag benyomult az üledékes rétegek közé, és azokat felpúpozva megrekedt a felszín alatt. Az így létrejött lakkolit, azaz kőlencse csak később emelkedett ki és ekkor pusztult le róla a fedő homokkőtakaró. A „Palóc-Olympusnak” is nevezett, sűrű erdőkkel fedett vonulat 729 m magas főcsúcsán - amelyet átszel az országhatár - kilátótorony emelkedik, amelyből tiszta időben a Magas-Tátráig el lehet látni. A táj átlagos tengerszint feletti magassága 177-720 méter.

A domborzati formákat szerkezetük és kőzettani felépítésük jelentős mértékben meghatározza. Ezért érdemes a terület felszínfejlődését a domborzat kapcsán is megvizsgálni. A jelenkori felszín szempontjából az első igazán jelentős, a mai formakincsre is kiható földtani folyamat a pliocén szerkezeti mozgásokhoz köthető. Az oligocén–miocén üledékekkel fedett térszínek, valamint a miocén vulkáni kőzetek a törések mentén fokozatosan összetöredeztek, a további mozgások hatására aszimmetrikusan kibillentek, emelkedésnek-süllyedésnek indultak. Így darabolódott fel a Karancs–Medves vidék. Miközben az eróziós és deráziós folyamatok erősödtek, és a felszíni üledékek és vulkáni kőzetek erősen vékonyodtak, a középhegységek és dombságok előterében széles hegylábi síkok fejlődtek ki. A pliocén végére már a korábbi hegylábfelszínek is betemetődtek, a folyók hordalékkúpokat és deltákat raktak le. Mindezek eredményeképpen változatos, tagolt domborzat alakult ki, amelyet mély eróziós völgyek, törések, széles hegylábfelszínek tagolnak. Ezt a tagolt tájat színesítette a bazaltvulkánosság formakincse is. A pliocén végére a domborzatot meghatározó szerkezeti egységek lényegében kialakultak.

A felszín letarolása, valamint a szerkezeti mozgások a pleisztocénban is folytatódtak. Az erősödő lineáris erózió következményeképpen sűrű, konzekvens völgyhálózat jött létre. A bevágódások a hegylábfelszíneket is feltagolták, a völgyek kijáratánál pedig hordalékkúpok halmozódtak fel. A hideg-száraz időszakokban az areális folyamatok, a nedves időszakokban pedig inkább az erózió formálta a felszínt. A völgyfejlődést mélyülő-bevágódó és feltöltő-szélesedő periódusok váltakozása jellemezte. Ezek a folyamatok kedveztek a teraszok kialakulásának, de ugyanakkor a teraszok gyors pusztulásának is, ezért a vizsgált területen a teraszok általában hiányoznak. A terület legmarkánsabb formajegyeit a jégkorszaki periglaciális folyamatok hozták létre. Az 500 m-nél magasabb térszíneken az aprózódás játszotta a főszerepet, így jöttek létre a kőfolyások és a kőtengerek. A lejtőkön és az alacsonyabb területeken a csuszamlások formálták a felszínt. Ezen lejtős tömegmozgások erős áthalmozó tevékenysége következtében a területen szinte teljesen hiányzik a típusos lösz, és csak löszszerű üledékek találhatók. A száraz periódusokban a szelek futóhomok-térszíneket halmoztak fel.

A posztglaciálisban és a holocén nedvesebb periódusaiban ismét felerősödött a lineáris erózió. A jelenkori felszínformálás azonban már nem változtatta meg alapjaiban a táj arculatát, annál inkább jelentőssé vált az ember tájalakító szerepe. Ilyen hatás pl. a szénbányászat, a kőbányászat és a talajerózió. Az erdőségek kiirtása, valamint az intenzív mezőgazdálkodás következtében a lejtőkön felgyorsult a felszín letarolódása. Az egykori meddőhányók megváltoztatták a terület domborzatát, sőt helyenként a vízföldrajzi viszonyokat is. Az infrastrukturális és a vonalas létesítmények (vasúti pályák, töltések) tovább tagolták a tájat. Az antropogén tájalakítás napjainkban is folyik.

A Dobrodától É-ra és D-re felszínre bukkanó legidősebb képződmény a felsőoligocén (katti emeletbeli) homok, homokkő, agyag és márga, e fölé a burdigalai emeletbeli szárazföldi breccsa, konglomerát, kavics és homok következik, közbetelepült tarkaagyagrétegekkel. Erre a sorozatra az alsó riolittufa hullott, ezután az alsóhelvéti barnakőszéntelepes rétegösszlet feküjében települt mocsári agyag szárazföldi eredetű rétegei következnek. A vékony barnakőszéntelep fedőjében ugyancsak az alsóhelvéti pectenes homokkő, még feljebb a felsőhelvéti slir (homokos agyag és márga, homokkő), végül a középső riolittufa ismerhető fel. Az alsótortonai szakaszban törtek fel a Karancs andezitlakkolitján kívül a Cserhát andezittelérei is. Végül a szarmata emelettel kezdődő szárazföldi időszak a pleisztocénen át is kitartott.

Szerkezetileg az Északkeleti-Cserhát a Zagyvapálfalvától ÉNy-ra Litkéig húzódó etesi szinklinális, ill. etesi árok két oldalán ÉK-en a baglyasi horszt, DNy-on a kishartyáni - pilinyi - dombok - nógrádszakáli Kőhegy sorakoznak. A nagy sasbérceket, ill. árkokat, szinklinálisokat a fiatal hosszanti, ill. haránttörések taglalják, az első ÉK-DNy-i, utóbbiak ÉNy-DK-i irányúak. A hosszanti törések a tortonai emelet után, ill. felsőpannóniai emelet után keletkezett.

A völgyhálózattól erősen felárkolt dombvidék legnagyobb része 300-320 m absz. magasságú hullámos denudációs felület. További erős feldarabolásában főleg a felsorolt nagyobb völgyekben torkolló szerteharapódzó aszó-völgyek vesznek részt. Föléje 3-4 helyen, egymástól eléggé elszigetelten, magasabb, néhol kissé meredekebb lejtőjű dombok emelkednek, így Ny-ról K-re a Nagy-hallgató (392 m), a Hegyes-hegy (380 m) és a Futykó-tető (408 m). Ezek a magaslatok a K felé szomszédos Karancs előhegységi közül az Arany-hegy (450 m), a bazaltkitöréses Háromhatár-hegy (441 m) és a bazaltplatós Szilvágy laposa (432 m) szintjének felelhetnek meg, vagyis ezek is egy régibb, de ugyancsak újharmadidőszaki denudációs felület részei. Ez azonban már jobban szétdarabolódott és csak kevés maradványa van.

A település déli része, a Dobroda-patak völgyétől délre az Endrefalva - Piliny - Etes közötti dombvidékbe sorolható. A Nagy-patak és a Litkei-patak völgye közötti terület DK-i része felsőoligocén-alsómiocén rétegekből áll. Ez a hosszú, keskeny sáv, a Kőhegy tönkjével szemben jóval alacsonyabb, mindössze 300 - 320 m absz. magasságra emelkedő hullámos felszín. A fiatal tektonikus mozgások aránylag elég egyenletes magasságra emelték ki. Ilyen különösen a Piliny, Ludányhalászi és Nógrádszakál közötti rész. A Piliny - Kisgerge vonaltól DK-re lévő dombvidéken viszont a legmagasabb kiemelkedések inkább a DNy-i széléhez közel, az aszimmetrikus keresztmetszetű Nagy-patak völgyéhez közelebb húzódnak. A felszínt tektonikusan kijelölt, valamint konzekvens völgyek és kisebb korráziós völgyek szabdalják fel. A viszonylagosan egységen felszín DK felé Etes - Kishartyán vonaláig tart.

A terület Lapujtő - Salgótarján - Zagyvapálfalva - Kishartyán közötti DK-i része nem egyenletes magasságú dombvidék, hanem valamivel élénkebb felszínű, jobban tagolt, mozaikdarabjaira bomlott szét. A felszín fővonalait itt is a fiatal tektonikus mozgások nyomán alakultak ki.

3.2. A település környékének vízrajzi jellemzői

A Karancs és a Medves vidékén húzódik a Duna és a Tisza vízválasztója. A Karancs forrásainak többsége a Duna mellékvizeit táplálja, a Medvesen a Várberek- és a Somoskői-patak a Dunába, míg a Gortva-, Tarján-patakok és a Zagyva a Tisza vízrendszeréhez tartoznak. A Karancs viszonylag kis tömbje, meredeken lefutó oldalai miatt vízben szegény terület, legnagyobb vízfolyása a Dobroda-patak, amely a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esőzések idején a torkolatánál (az Ipolyba ömlik) jelentős árvizet is okozhat. A Dobroda-patak, mely az Ipoly egyik legjelentősebb vízgyűjtője.

A dombvidéki felszínen még elég sűrű a völgyhálózat, ezek közül a legtöbb állandó vízfolyással is rendelkezik. A vízhozam azonban csekély mert kevés a csapadék a felszínt pedig több helyen fedi laza vizet áteresztő üledék. Ennek következtében a mélyebbre leszivárgó víztömegek az említett völgyek felsőbb- és egyúttal még bevágódófélben levő- szakaszban rétegforrások alakjában kerülnek elő.

Forrásokban nem olyan gazdag a terület, mint a Cserhát legmagasabb részei, azonban különösebb a nagyobb völgybevágódásokban még elég gyakoriak a rétegvizes források. Vízhozamuk természetesen nem éri el a Központi vagy a Pásztói Cserhát forráséit, azonban állandóak és felsőszakasz jellegű völgyek fenekén felfakadó kis rétegforrások vize a nagyobb völgyek széles fenekén gyűlik össze, ahol a sok a mocsaras vizenyős terület. Többnyire a felsőoligocén katti homokos rétegből, esetleg az alsómiocén rétegsorból fakadnak.

A lefolyásviszonyok közepesen alakulnak az ÉK-i Cserhátban. A magasságkülönbségek ugyan nem nagyok, de viszont sok a meredek lejtő és sok helyen van a felszínen vizet eresztő kőzet is. Még az is okozza a gyors lefolyást, hogy aránylag kevés erdő van ezen a területen.

A Dobroda patak völgye Salgótarjántól ÉNy-ra Karancslapujtőtől kezdve egészen Ipoly völgyi torkolatáig merev egyenes lefutású széles tektonikus árok. Egyik Salgótarján Ny-i szélén a Károly-akna feletti nyeregről húzódik le ÉNy felé. Az előbbinél nagyobb és jobban kidolgozott meglehetősen széles allúviummal rendelkező Etesi-völgy. A Salgótarjántól Ny-ra húzódó alsómiocén rétegekből álló felszínt árkolják fel e völgyek nagyobb törésvonalak mentén vágódtak be. Irányuk főleg É-D és ÉNy DK. Ugyancsak fontos vonalat követ az ellenkező irányból, É felől leereszkedő árokszerű Dobroda-fővölgy ez a Karancs andezittörzsének Ny-i határa. A karancsi andeztifelszínről Ny-ra lefutó konzekvens völgyek a Karancsberény-Karancslapujtő között árokszerű völgyben egyesülnek.

Az említett völgyek egyesülésével kezdődő tulajdonképpeni Dobroda-völgy 3/4 km széles és 15km hosszú merev, egyenes tektonikus árok. Keresztmetszete talán annyiban kissé aránytalan, hogy bal oldalát végig nagyon szépen fejlett teraszos magaslatok kisérik pl. Baksaháza és Liptagerge vonalánkb. 8m, 20m,35-40m, és 50m magasságban. Az egymással párhuzamos, szubszekvens mellékvölgyek jól felszandalják így a Litkei völgy egész bal oldali lejtője meglehetősen szabályosan fejlett térszín.

A Dobroda-patak vízrajzi sajátosságaira nézve 145km2 vízgyűjtő területének kisebb része 200m tszf. magasság alatt fekszik zöme pedig 200-300 m felett. A legmagasabb részekre 400m felett csak töredékek jutnak. Elég sok a talajvédelem és az erős erózió meggátlása szempontjából igen fontos erdő főleg azonban a vízgyűjtő terület szélein a vízválasztók közelében. Az egész vízgyűjtő nagy megközelítéssel félig áteresztő talajú ugyanis az erdővel nem takart területeken sok az erősen savanyú és főleg Etes körül erősen kisebb része meszes, középkötött vályog is. Kisebb előfordulású a nagyobb részben gyengés savanyú agyag, valamint az öntéstalaj.

A sűrű vízfolyáshálózatra való tekintettel a vízfolyássűrűség 0,54km/km2. A lefolyási tényező 10%. A fajlagos lefolyás átlaga 1,9 /sec km2. A talaj a vízgyűjtő 28%-án erősen erodált.

A 30 éves vízszállítási átlagok között mutatkozó csekély eltérések az éghajlat megfelelő eltéréseivel magyarázhatók. Így megnövekszik a hőmérséklet ingása, ezzel együtt alacsonyabb a téli félév középhőmérséklete ezért kisebb a párolgása, amit úgy látszik nem egészen egyensúlyoz a nyári félév magasabb középhőmérsékletével járó nagyobb párolgás csökkentebb felhőzetével és kisebb légnedvességével mert kellő méretű csapadéktöbblet is a téli félév sajátossága. Így a vízháztartási mérlegben a lefolyás javára csekély növekedés állott be.

A területen, a domborzat változatossága miatt nem beszélhetünk összefüggő talajvíztükörről. Jelentősebb mennyiségű talajvizet csupán a vízfolyások negyedidőszaki völgykitöltései tartalmaznak. Gyakorlati tapasztalat szerint a vízadó réteg vastagsága általában az egész völgyszélesség középvonalában a legnagyobb.

3.3. A település környékének éghajlati jellemzői

Az éghajlati viszonyok Nógrád megye területén eltérők. A Kárpát-medencére egészéhez hasonlóan két nagy éghajlattípus, az óceáni és szárazföldi éghajlat érezteti a hatását, de a klíma változásait befolyásolja a földrajzi fekvés, a tengerszint feletti magasság, a kitettség és az uralkodó széljárás is. Míg az óceáni légtömegek csökkentik a hőmérséklet különbségeit a nyári és a téli időszak között, addig a szárazföldi légtömegek fordítva hatnak, hatásukra hideg tél és forró nyár alakul ki, tehát nagy az évi ingadozás. Az óceáni jellegű éghajlaton több a csapadék és a köd, a kontinentális klímát az év egészében, de különösen a nyári időszakban rendkívül kevés csapadék jellemzi. Bár a területet mindkét hatás éri, összességében a szárazföldi éghajlat jegyei uralkodnak.

A 400-500 méter tengerszint fölötti magasságú területeken már érezhető hőmérsékletcsökkenést, nagyobb csapadékmennyiséget tapasztalunk, mint a völgyekben.

A terület magasabban fekvő részeinek klímája éppen ezért hegyvidéki karakterrel bír, ugyanakkor a környező, magasabb hegységek miatt szélvédettnek számít.

A területet a mérsékelten hűvös-mérsékelten száraz éghajlat jellemzi. A napsütéses órák száma meglehetősen alacsony. Az évi napfénytartam többnyire 1900-1950 óra, ebből januárra 55-60 óra, júliusra 270-280 óra jut. Ennek megfelelően alakul a sugárzás évi összege is. Érdekes, hogy miközben az átlagok jóval elmaradnak a legmagasabb országos értékektől, addig - csak a téli hónapokat tekintve - a magashegységek kapják a legtöbb napfényt.

A hőmérséklet középértékei valószínűleg emlékeztetnek a hegység hasonló, 200-300m magasságra emelkedő többi területének hőmérsékleti értékeire, legfeljebb, az Alföldtől való távolabbi fekvés és a Kárpátok közelsége miatt alacsonyabb értékek alakulna ki itt. A csapadék átlagos összegei kisebbek, mert köröskörül magasabb hegyvidék-ÉNy-on az Osztrovszki, ÉK-en a Karancs, DK-en a Mátra és DNy felé a Cserhát központi részei szegélyezik, hol minden irányban magasabb a csapadékösszeg és az említett szomszédos hegységrészejken átkelő szelek területünkre főn jelleggel érkeznek.

A többi éghajlati elem átlagos értékeire vonatkozóan feltehető, hogy a szélklíma a Kárpátok védő hatása miatt itt is változatos és a sok szélcsend, a nedvesség a gyakran fellépő hőmérsékleti visszásság miatt magas, a borultság pedig nyáron viszonylag alacsonyabb és télen- ugyancsak az említett visszásság és az ennek nyomán fellépő alacsony szintű erősebb felhőképződés miatt magas lehet.

Az évi középhőmérsékletek is viszonylag alacsonyak. Az átlagos középhőmérséklet 8,5-9 ºC, a januári -3,5 ºC és -4 ºC közötti, a júliusi pedig 19-20 °C körüli. Mind a téli, mind a nyári középhőmérsékletek átlag 2-3 fokkal maradnak el Magyarország legmelegebb tájainak hasonló értékeitől.

A mezőgazdaság szempontjából nagy fontossággal bíró vegetációs időszak átlaga nem túl magas, 14,5°C és 16,8°C közötti. Ami az abszolút évi hőmérsékleti minimumokat és maximumokat illeti, ezek átlagai -16°C és -18°C, ill. 30°C és 34°C közöttiek, a magasabb hegységi területeken jó pár fokkal alacsonyabbak. A kedvezőtlen adottságokat az is jelzi, hogy az első fagyos nap a megye nagy részén már október 10-15. között várható. Átlag évi 30-40 olyan nap van, amikor 0°C alatti a hőmérséklet, a fagymentes napok száma pedig mindössze 170-180. A téli napok (napi maximum ≤0 °C) száma 110-120, a nyári napoké (napi maximum ≥25 °C) 50-60, míg a hőségnapoké (napi maximum ≥30 °C) 8-12 nap.

Az évi csapadékmennyiség térben és időben is szeszélyes eloszlást mutat. Az éves átlag 600 mm körül mozog, ebből a vegetációs időszakra 340 mm jut. A Központi-Cserhát, a Karancs, a Középső-Ipoly-völgy, a Medves magasabb területeit, valamint a Pétervásárai-dombságot 600-650 mm csapadék öntözi. A legcsapadékosabb hónapok a június (80-90 mm) és a július (70-80 mm), míg a legszárazabb hónap a február (30-35 mm) és a március (35-40 mm), de alacsonyak a januári értékek is. A 24 órán belül mért legtöbb eső Karancsalján hullott (55 mm).

3.4. A település környékének növényzeti jellemzői

Valaha a teljes területet az erdők uralták. Az emberi hatásra az erdőterületek aránya csökkent, de még napjainkban is jelentős. Az alacsonyabb, dombvidéki régióban cseres-kocsánytalan tölgyeseket (Querco petraeae-cerris) találunk. Ezen erdők gyepszintjében a pázsitfű-félék uralkodnak. Védett fajokban kevésbé gazdag társulás, megtaláljuk azonban itt a bársonyos kakukkszegfűt (Lychnis coronaria) és a fehér madársisakot (Cephalanthera damasonium) is. A magasabb régiókban, az enyhe lejtésű részeken, a fennsík jellegű területeken gyetyános-kocsánytalan tölgyesek (Querco petraeae-Carpinetum) alakultak ki. Ezek az erdők képezik a tölgyes és a bükkös zóna átmenetét. Szinte minden állományukban megtaláljuk a madárfészek kosbort (Neottia nidus-avis) és a kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) legnagyobb állományai is ezekben az erdőkben találhatók. Egyes részeken a kocsányos tölgy (Quercus robur) példányai, állományai is előfordulnak. Főként a Karancson találjuk a gombafajokban gazdag rekettyés tölgyeseket (Genisto pilosae-Quercetum petraeae). A meredek talajokon, nagyobb arányban a Karancson mészkerülő bükkösök (Luzulo-Fagetum) is jellemzőek. Mély, meredek falú völgyekben szurdokerdők (Scolopendrio-Fraxinetum) alakultak ki, amelyek gyepszintje a montán bükkösöket idézi. Előfordul bennük többek között a fehér acsalapu (Petasites albus) és a berki aggófű (Senecio hercynicus) A déli kitettségű oldalakon, inkább homokkövön és andeziten nem mondhatók ritkának a molyhos tölgyesek (Corno-Quercetum pubescentis, Epipactio microphyllae-Quercetum pubescentis), amelyekben előfordul a húsos som (Cornus mas), és ilyen erdőben találhatjuk a majomkosbor (Orchis simia) egyetlen Északi-középhegységi állományát is. A patakok alsó folyásánál gyertyános égerligeteket (Aegopodio-Alnetum) találunk.

3.5. A település környékének talajviszonyai

A felszín természetes eredetű, ásványi és szerves anyagok bonyolult kapcsolatából álló képződménye a talaj. Számos meghatározása közül a legismertebb és legáltalánosabb definíció szerint a Föld legkülső, szilárd burka, amely a növények – és más élőlények – életteréül, termőhelyéül szolgál. Legfontosabb tulajdonsága, hogy a rajta élő növényzetet a megfelelő időben és kellő mennyiségben képes ellátni vízzel és tápanyagokkal.

A terület talajtakarójában az agyagbemosódásos barna erdőtalaj dominál, amely andezitre és bazaltra rakódott harmadidőszaki üledékeken jött létre. A domborzati viszonyoktól, valamint a tájhasználattól és az emberi beavatkozás mértékétől függően a meredekebb részeken az erózió különböző megjelenési formáit is megfigyelhetjük. Az erózió ezeken a területeken a talajtakaróra is jelentős hatással van, mivel az erodáltság mértékétől függően földes kopár talajok, illetve köves-sziklás váztalajok is kialakultak.

A majdnem egészen üledékes kőzetekből felépített területen eredetileg kétféle fő talajtipus alakult ki. A dombtetőkön nagyobb teret betöltő erdőségekben erdei talajok szerepeltek. Ma már ezek kevésbé vannak megérintetlenül, mert az erdőségek zömét kiirtották és sok erodálódott.

A talajerózió az egész területen erősnek minősíthető. Az egyes részleteket illetően a Dobrodától jobbra csak a karancsberényi völgyben látszanak gyengébben erodált foltok valamint az Ipoly teraszain alig erodált részek egyébiránt a magasabb dombokon viszont erősen kevés helyen pedig csak közepesen erodáltak a talajok így hogy a folyamat már rendszerint harmadidőszaki túlnyomóan könnyen pusztuló agyagos homokos laza alapkőzetekig haladt előre.

4. A település értékei, nevezetességei

4.1. Épített örökség

Római Katolikus Templom (Szent Miklós)

1688-ban az egyházközösség Karancskeszi filiájaként említtetik, temploma elhagyott. A mai templom helyén állott az ismeretlen időben felépített, majd lebontott régi templom. 1713-ban már romos volt, 1731-ben még állt, de csak 60 ember fért bele. 1813-ban már igen rossz állapotban volt. A ma is látható templom 1886-ban épült, tornyát 2000-ben felújították.

Bányász emlékmű

1944. november végén, december elején a községtől néhány kilométernyire lévő, az Etes felé eső karancslejtősi bánya tragikus események színhelye volt. A jobb körülményekért küzdő, a munkát megtagadó bányászok közül hetet agyonlőttek. A mártírokról minden évben az emlékmű koszorúzásával emlékeznek meg.

A nagyobb, bányabejáratot képező emlékműn márványtábla látható ÖRÖK EMLÉKEZÉSÜL felirattal, illetve a mártír bányászok neveivel.

4.2 Természeti örökség

A Karancs:

Vulkáni tevékenység hatására, körülbelül 13 millió éve alakult ki a Karancs-hegység és a Medves-vidéken a Sátoros. E kitörések során andezitláva került a felszínre. A Medvesen erre az időszakra a Sátoroson kívül csak andezittelérek utalnak, ennek nyoma például a Zagyvai-várhegyen Kő-asztalként ismert andezit kőkibúvás.

A Karancsot kialakító vulkáni tevékenység során a korábbi, már kőzetté vált, 24-26 millió éves tengeri keletkezésű üledékösszletbe nyomult az andezit, de nem tört a felszínre, így régebbi keletkezésű kőzet a felszínen maradt. A magas hőmérsékletű gőzök és gázok találkozásuknál mindkét kőzetet átalakították.

A Karancs rejtett vulkánosság egyik legszebb hazai példája. E vulkáni tevékenységet kísérő mozgások hatására a terület kissé kiemelkedett, de még viszonylag alacsony maradt, feltételezések szerint még mintegy 3-4 millió éve, a magasabb hegyekből, északról érkező folyók átszelték a vidéket. Mindenesetre ekkor már szárazulattá vált, a tenger többé nem öntötte el.

5. A település kulturális élete, néprajza

A település kultúrájáról pár érdekesebb monda maradt fenn, például a valóságok alapuló határ jelölési "eljárás": A községek közötti határt kőrakásokkal, nagy kövekkel, facölöp köré rakott földkupaccal jelölték. A régi jelek néhol még most is megvannak. 1891-ben a kápolna -rom két oldalán két kőrakás jelezte a karancsaljai és somos-újfalui határvonalat. Pápai Károly így ír: a Margit-forrás közelében "kőhányást" találunk, hol a somos-ujfalui, karancsalji és lapujtői határok találkoznak és ezt a helyet ezért Háromhatárnak nevezik. Ezek a határok 1891 óta természetesen sokat változtak.

Hives Simon egykori lapujtői bíró jelen volt ennél a határkijelölésnél. Ő ugyanis ez alkalomal egy közelében lévő suhancnak egy vesszővel jól a farára vert, hogy a fiú, ha majd felnő is megemlegesse, emlékezetében tartsa a határ helyét és megjelölési idejét. Ez a módszer itt általában szokásos a határjelölésnél és egy új épület alapjai lerakásánál is. A megvert fiú ilyenkor némi pénz, vagy más ajándékkal szokták engesztelni.